"Save the status quo!"

A múlt héten olvastam, hogy a 2010-es üvegházgáz-kibocsátás 10%-os csökkentését célzó brit civil kezdeményezés, a 10:10 „hivatalosan is elért” Magyarországra. Szép, hogy így a második félév elejére ezt is megérhettük, de most inkább nem ezzel foglalkoznék.

A jelenség, ami az ilyen akciókban megnyilvánul  sokkal figyelemreméltóbb. Az utóbbi években (bizonyos körökben legalábbis) sikk lett „környezettudatosnak” lenni, többet hallani a témáról, mint valaha, a cégek CSR kampányai „zöldítésről” beszélnek, állami és céges kampányok spotjai díszítik a tévés reklámblokkokat, 16 fős ökopolitikai frakció immár a magyar parlamentet is. Remek és szép, de ott motoszkál a gondolat, hogy mindez még mindig csak máz. Ahogy egy minapi beszélgetés során előkerült: „hiába gyűjti a sok jó ember szelektíven a szemetet, a rendszer továbbra is az összeomlás felé táncol”. Hiába szép s jó dolog a bicikli, ha egy nem tartható rendszer terméke. Szépségtapaszok...

Persze már annak is örülni lehet, hogy sikerült túllendülni az olajlobbival összefonódó Bush-adminisztráció korszakán, amikor még a globális fölmelegedés puszta létét is kétségbe vonták. Aztán az elmúlt évtized közepén történt valami. Vagy a tudományos kutatások eredményei és a kézzelfogható jelek, jelenségek (pl. hőhullámok, erősebb hurrikánok és tájfunok, aszályok és áradások, erdőtüzek, a gleccserek és a sarkvidéki jégtakaró gyors olvadása) értek el egy kritikus tömeget, vagy az Al Gore-féle „medvedisznóember”-effektus és hasonló „vészmadárságok” hoztak áttörést, de a „klímaváltozás” olyan erős jelszó, vagy hívószó lett, hogy 2007 körül beindult a fentebb körülírt „zöldbumm”. Amikor az akkoriban még inkább csak üvegházhatásként emlegetett fölmelegedés a távolabbi jövő problémájának tűnt, a zöldek, a „faölelgető hippik” olyan témákkal kampányoltak, mint a lemészárolt fókabébik, bálnák, elefántok, állatkísérletek, atomhulladék és persze az esőerdők megmentése. Manapság az egész bolyó megmentésére hívnak és ezt már nem (csak) a Greenpeace-féle radikálisok hirdetik. Csaknem 40 évvel A növekedés határai után ugyan végre alaptéma lett a fenntarthatóság kérdése, de azt hiszem egy igencsak torz szerkezetben.

Az ugyan nem meglepő, hogy a mélyen tisztelt emberiség nem józan belátás nyomán, inkább a mind szorítóbb körülmények kényszere alatt lát hozzá a civilizáció fizikai rendszerének újragondolásához és átalakításához, azonban ez azzal jár, hogy mindez a több évtizedes „felkészülés” alatt kialakult gondolkodás keretei közé szorul. A „környezetvédelem” kifejezés magában hordozza a gondolkodásmódot, ami maga a probléma: ember és természet/környezet/ökoszisztéma szétválasztását. Ahogy a („külső gazdasági hatásokkal”, tehát a környezeti ártalmaktól a társadalmi hatásokig és még tovább is terjedő externáliákkal nem számoló) GDP kultusza elfedi, hogy a gazdasági növekedés valójában látszat, pusztán a pénzügyi-gazdasági rendszer szűken vett keretein belül értelmezhető, azokon túllépve azonban már évtizedek óta deficites, a környezet védelme valami külső dolog (általában a természeti „erőforrások”, pl. a levegőt, a klímát és az élő rendszereket is ide értve) megvédését célozza saját, más irányú ténykedésünk ezzel ellentétes irányú hatásaitól. A gondolati és gazdasági rendszerek, mint modellek sem fenntarthatók. Persze a „környezet-védelem” ellentmondásossága betudható annak, hogy az átmenet időszakában, a régi és új megközelítésmódok ütközésének idején valóban ilyen ellentétes erők hatnak, a cél azonban az kell legyen, hogy a „környezetet”ne kelljen védelmezni, azáltal, hogy azt nem valami külső, tőlünk független dologként fogjuk fel és kezeljük.

Ez a még fennálló belső ellentmondás figyelhető meg abban a felhívásban is: „Save the planet!”. Ha kicsit belegondolunk, könnyen belátható, hogy valójában nem a Föld forog veszélyben, mint „külső, nem emberi tényező”(a "homo sapiens-fertőzésnél" súlyosbb csapások is érték már), hanem a megszokott életvitelünkhöz szükséges feltételek állandósága, végső soron a tág értelemben vett kényelmünk. A szlogen ugyan nem vallja be, de mélyebb rétegeiben a (világ)gazdasági-társadalmi-politikai status quo megmentésére irányul. Itt érkezünk vissza a torz szerkezet másik aspektusához, a klímaváltozás zászlóra tűzéséhez. A jelenség köré épített kampány úgy látszik sikeresen mobilizálja az emberiség jelentős részét (elég csak az Earth Hour-kampány népszerűségére, vagy a tavalyi koppenhágai tárgyalásokat övező felfokozott várakozásokra gondolni), még ha egyelőre inkább csak a felszínen is. A látványos áttörés, aminek következtében az aktivisták helyett, vagy inkább mellett már az ENSZ-től az IPCC-n és az EU-n keresztül az Obama-adminisztrációig (nem beszélve a cégekről) a legmagasabb szinteken találjuk meg a téma szószólóit, fölveti a kérdést: vajh’ honnan fú a szél?

Vajon a (látható és nem látható) hatalmasok is a Földért, illetve az ökoszisztémáért aggódnak, mint az éghajlatváltozás elleni harc legtöbb híve, vagy belátták, hogy a megelőzésre, vagy legalábbis a változások mérséklésére teendő erőfeszítések számukra is a kisebbik rosszat jelentik? Egyfelől, ha népszerűsítik a témát, az ilyen intézkedések több szavazatot hozhatnak, mint vihetnek, miközben talán sikerül e átalakításokkal többé-kevésbé fenntartani a már emlegetett (világ)gazdasági-társadalmi-politikai status quo-t, elkerülve az esetleges összeomlásokkal járó zűrzavart és hatalmi átrendeződéseket.
Másfelől, ahogy abban sokan hisznek, az is elképzelhető, hogy a hatalmasok által rég áhított globális centralizáció, vagyis a világkormány létrehozásának, vagy előkészítésének eszköze a klímaváltozás fölött érzett aggodalom szítása, illetve meglovagolása által legitimált világméretű kibocsátási adó a jelenség megértésének kulcsa.