Anna a(z RGB) szivárvány alatt

"Save the status quo!"

A múlt héten olvastam, hogy a 2010-es üvegházgáz-kibocsátás 10%-os csökkentését célzó brit civil kezdeményezés, a 10:10 „hivatalosan is elért” Magyarországra. Szép, hogy így a második félév elejére ezt is megérhettük, de most inkább nem ezzel foglalkoznék.

A jelenség, ami az ilyen akciókban megnyilvánul  sokkal figyelemreméltóbb. Az utóbbi években (bizonyos körökben legalábbis) sikk lett „környezettudatosnak” lenni, többet hallani a témáról, mint valaha, a cégek CSR kampányai „zöldítésről” beszélnek, állami és céges kampányok spotjai díszítik a tévés reklámblokkokat, 16 fős ökopolitikai frakció immár a magyar parlamentet is. Remek és szép, de ott motoszkál a gondolat, hogy mindez még mindig csak máz. Ahogy egy minapi beszélgetés során előkerült: „hiába gyűjti a sok jó ember szelektíven a szemetet, a rendszer továbbra is az összeomlás felé táncol”. Hiába szép s jó dolog a bicikli, ha egy nem tartható rendszer terméke. Szépségtapaszok...

Persze már annak is örülni lehet, hogy sikerült túllendülni az olajlobbival összefonódó Bush-adminisztráció korszakán, amikor még a globális fölmelegedés puszta létét is kétségbe vonták. Aztán az elmúlt évtized közepén történt valami. Vagy a tudományos kutatások eredményei és a kézzelfogható jelek, jelenségek (pl. hőhullámok, erősebb hurrikánok és tájfunok, aszályok és áradások, erdőtüzek, a gleccserek és a sarkvidéki jégtakaró gyors olvadása) értek el egy kritikus tömeget, vagy az Al Gore-féle „medvedisznóember”-effektus és hasonló „vészmadárságok” hoztak áttörést, de a „klímaváltozás” olyan erős jelszó, vagy hívószó lett, hogy 2007 körül beindult a fentebb körülírt „zöldbumm”. Amikor az akkoriban még inkább csak üvegházhatásként emlegetett fölmelegedés a távolabbi jövő problémájának tűnt, a zöldek, a „faölelgető hippik” olyan témákkal kampányoltak, mint a lemészárolt fókabébik, bálnák, elefántok, állatkísérletek, atomhulladék és persze az esőerdők megmentése. Manapság az egész bolyó megmentésére hívnak és ezt már nem (csak) a Greenpeace-féle radikálisok hirdetik. Csaknem 40 évvel A növekedés határai után ugyan végre alaptéma lett a fenntarthatóság kérdése, de azt hiszem egy igencsak torz szerkezetben.

Az ugyan nem meglepő, hogy a mélyen tisztelt emberiség nem józan belátás nyomán, inkább a mind szorítóbb körülmények kényszere alatt lát hozzá a civilizáció fizikai rendszerének újragondolásához és átalakításához, azonban ez azzal jár, hogy mindez a több évtizedes „felkészülés” alatt kialakult gondolkodás keretei közé szorul. A „környezetvédelem” kifejezés magában hordozza a gondolkodásmódot, ami maga a probléma: ember és természet/környezet/ökoszisztéma szétválasztását. Ahogy a („külső gazdasági hatásokkal”, tehát a környezeti ártalmaktól a társadalmi hatásokig és még tovább is terjedő externáliákkal nem számoló) GDP kultusza elfedi, hogy a gazdasági növekedés valójában látszat, pusztán a pénzügyi-gazdasági rendszer szűken vett keretein belül értelmezhető, azokon túllépve azonban már évtizedek óta deficites, a környezet védelme valami külső dolog (általában a természeti „erőforrások”, pl. a levegőt, a klímát és az élő rendszereket is ide értve) megvédését célozza saját, más irányú ténykedésünk ezzel ellentétes irányú hatásaitól. A gondolati és gazdasági rendszerek, mint modellek sem fenntarthatók. Persze a „környezet-védelem” ellentmondásossága betudható annak, hogy az átmenet időszakában, a régi és új megközelítésmódok ütközésének idején valóban ilyen ellentétes erők hatnak, a cél azonban az kell legyen, hogy a „környezetet”ne kelljen védelmezni, azáltal, hogy azt nem valami külső, tőlünk független dologként fogjuk fel és kezeljük.

Ez a még fennálló belső ellentmondás figyelhető meg abban a felhívásban is: „Save the planet!”. Ha kicsit belegondolunk, könnyen belátható, hogy valójában nem a Föld forog veszélyben, mint „külső, nem emberi tényező”(a "homo sapiens-fertőzésnél" súlyosbb csapások is érték már), hanem a megszokott életvitelünkhöz szükséges feltételek állandósága, végső soron a tág értelemben vett kényelmünk. A szlogen ugyan nem vallja be, de mélyebb rétegeiben a (világ)gazdasági-társadalmi-politikai status quo megmentésére irányul. Itt érkezünk vissza a torz szerkezet másik aspektusához, a klímaváltozás zászlóra tűzéséhez. A jelenség köré épített kampány úgy látszik sikeresen mobilizálja az emberiség jelentős részét (elég csak az Earth Hour-kampány népszerűségére, vagy a tavalyi koppenhágai tárgyalásokat övező felfokozott várakozásokra gondolni), még ha egyelőre inkább csak a felszínen is. A látványos áttörés, aminek következtében az aktivisták helyett, vagy inkább mellett már az ENSZ-től az IPCC-n és az EU-n keresztül az Obama-adminisztrációig (nem beszélve a cégekről) a legmagasabb szinteken találjuk meg a téma szószólóit, fölveti a kérdést: vajh’ honnan fú a szél?

Vajon a (látható és nem látható) hatalmasok is a Földért, illetve az ökoszisztémáért aggódnak, mint az éghajlatváltozás elleni harc legtöbb híve, vagy belátták, hogy a megelőzésre, vagy legalábbis a változások mérséklésére teendő erőfeszítések számukra is a kisebbik rosszat jelentik? Egyfelől, ha népszerűsítik a témát, az ilyen intézkedések több szavazatot hozhatnak, mint vihetnek, miközben talán sikerül e átalakításokkal többé-kevésbé fenntartani a már emlegetett (világ)gazdasági-társadalmi-politikai status quo-t, elkerülve az esetleges összeomlásokkal járó zűrzavart és hatalmi átrendeződéseket.
Másfelől, ahogy abban sokan hisznek, az is elképzelhető, hogy a hatalmasok által rég áhított globális centralizáció, vagyis a világkormány létrehozásának, vagy előkészítésének eszköze a klímaváltozás fölött érzett aggodalom szítása, illetve meglovagolása által legitimált világméretű kibocsátási adó a jelenség megértésének kulcsa. 

kiábrándulás

Úgy döntöttem, formát bontok, a követekező néhány posztban szövegelés következik.

Egy tegnap éjszakai chatelés nyomán hosszú idő után ismét elgondolkoztam, miért is tartom annyira meghatározó alapműnek a Harcosok klubját. Többek közt, mert erőteljes és eredeti módon ragadta meg az ezredvégi késő-posztmodern kiüresedés témáját, mintegy megelelőlegezve a kétezres évek általános kiábrándulását (vagy talán előre megágyazva annak). Az elmúlt évtized bizalmi válságok sorozataként is fölfogható. Amint sikeresen túléltük az ezredfordulót Y2K-stul, Nostradamus jóslataival a hónunk alatt és még a földönkívüliek sem indítottak inváziót, kiderült, hogy a saját (világ)rendszere tartogat néhány keserű pirulát a nyugati civilizáció, illetve az egész emberiség számára, amelyek lenyelésére jóval előbb jött el az idő, mint azt így kollektíve gondolta volna.

  2001 szeptemberében látványosan kitört a XXI. század, megkezdődött a "globális terrorellenes háború" (igencsak terror-ízű/szagú) korszaka, ahogy mondták megrendült a Nyugat biztonság(b)a (vetett hite). Ez a bizonyos (a hátországokban is zajló) háború, leginkább annak "iraki fejezete" az "elsőszámú világ(i nagy)hatalom" globális megítélésének általános romlásához vezetett.

  Az évtized közepére, végére (főleg a 2003-as európai hőhullám, a 2005-ös amerikai hurrikánszezon, illetve a mind gyakoribb bozót- és erdőtüzek, illetve az intenzív sarkvidéki jégolvadás hatására) minden korábbinál látványosabban fölerősödött a "környezeti-ökológiai válságtudat". Legfőbb hívószava, a globális fölmelegedés, vagy klímaváltozás tényéről már nem, legfeljebb mértékéről és az előidézésében játszott emberi szerepről folyik vita. Egyes elméletek szerint már 2008-09-ben elértük a globális olajkitermelés csúcspontját, vagyis ezentúl egyre csökkenő tendencia várható. Ha ez igaz, az erőforrások kimerülése is a vártnál hamarabb okozhat problémát. Mindenesetre a folyamatok nem várt gyorsasága és méretei az évtized végére a pénzügyi-gazdasági rendszer válságához mérhető súlyt adott a "környezet-témának" a köztudatban.

  Az ezredforduló környékén világszerte fölerősödött az ún. globalizációellenes, vagy -kritikus mozgalom, annak jeleként, hogy a világot uraló pénzügyi-gazdasági rendszerbe vetett hit legalábbis egyre többek számára megkérdőjeleződött. Az Enron-ügy fémjelezte botrányok nyomán erősödött az óriáscégekkel kapcsolatos szkepszis, majd az "antiterrorista háború" okán az "amerikai imperializmus" ostorozása vált "divatossá". A világ pénzügyi rendszerében egyre csak halmozódó virtuális vagyonok és javak mögül elfogyott a bizalom és 2008 őszén sor került arra, amit még néhány évvel korábban is csak kevesen gondoltak elképzelhetőnek. A nagy pénzügyi összeomlást követő világgazdasági válság ugyan (ezidáig) nem öltött olyan mindent felforgatóan látványos formát, mint 80 évvel korábbi "elődje", ahhoz bizonyosan "elég", hogy radikális lépésekre ösztönözze a világot és annak vezetőit.

Érdekes, elgondolkodtató momentum, hogy a fent fölsorolt válságjelenségek mindegyikével kapcsolatban megfogalmazódott a vád: kreálmányok, tudatos manipulációk eredményei, melyeket a média segítségével "terítenek" az összeesküvők (sorrendben az amerikai kormány és az illuminátusok, a megújuló energia-lobbi, pénzügyi spekulánsok és megintcsak az illuminátusok)... Talán a média által (újra)termelt valósággal kapcsolatos bizalmi válság a bónusz.

A XXI. század első évtizedének végére e impozáns "eredeti krízisfelhalmozás" folyományaként fordulóponthoz érkeztünk. Nem véletlen, hogy a 2012-es maja "jóslat" ekkora figyelmet kap: ugyan nincs se ezred-, se századforduló, "mindenki érzi, hogy készül valami".

Az USA választói többségének 2008 végére annyira elege lett, hogy nem a bőrszíne alapján valasztott magának új elnököt. A válságban tengődő Európa a konzervativizmus felé fordult, emellett minden korábbinál többen szavaztak bizalmat a rendszerkritikus jobboldali radikális és zöld politikának. Magyarországon, mint utólag megtudtuk, 2010 áprilisában szavazófülke-forradalom zajlott. A Nyugat kicsit beletanult a takarékosságba, közben Kína és a feltörekvő gazdaságok egyre erősödnek...

Tyler Durden, a Harcosok klubja tudathasadásból született forradalmárának szavai az 1999-es filmből:

"A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. (A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk! Erre lassan rádöbbenünk és nagyon-nagyon berágunk.)"

Ezek az X-generáció lázadó hangjai, "az ürességből", a szellemi-lelki válság konkrét, markáns válságjelenségeit megelőző évekből. 

A dolgok megváltoznak, egy korszak elmúlik, felnő egy új nemzedék. Az, amelyik többek közt ezen a filmen nő(tt) föl...

2010 tavasz: CSAK A forradalom

"a nagyok"

Kiket tekintünk "nagyjainknak", miért, egyáltalán kik kiket tekintenek annak? Kinek, minek állítunk szobrot, emlékművet, kinek az arcképe díszeleg a bankjegyeinken?
 


Mit árul el mindez a magyar múlthoz való viszonyunkról, nemzeti önazonosságunk gyökereiről?

XIX. sz-i ikonokhoz kötődő nemzet-önkép, emésztetlen XX. század 2010. Budapestjén...
Fotósorozatot forralok...

eternal return